Magyarország és az Európai Unió hatvanas évek végéig visszanyúló kapcsolatai a rendszerváltozás előtt emelkedtek politikai szintre, az első szabad választások után pedig hazánk legfontosabb külpolitikai céljává vált az európai integráció. Hosszú út vezetett a társulási tárgyalások 1990-es megkezdésétől a csatlakozási szerződés 2003-as aláírásáig, majd a teljes jogú tagságig. Magyarország beilleszkedése az EU intézményi és döntéshozatali rendszerébe a 2011. első félévi soros elnökséggel zárult le.

Magyarország és az EU kapcsolatai több mint négy évtizedes múltra tekintenek vissza. A sokáig „technikai” jellegű kereskedelmi kapcsolatok fejlődésében az áttörés 1988-ban történt, amikor hazánk a közép-kelet-európai országok közül elsőként létesített diplomáciai viszonyt az Európai Közösségekkel (EK) és aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és Magyarország közötti kereskedelemről, valamint a gazdasági és kereskedelmi együttműködésről szóló megállapodást.

A világ hét vezető ipari hatalmának vezetői (G7) 1989-ben párizsi csúcstalálkozójukon megbízták az EK Bizottságát, hogy kezdje meg a reformokban leginkább élen járó Magyarország és Lengyelország pénzügyi-gazdasági-technikai támogatásának megszervezését. 1989 augusztusától szeptember végéig Brüsszelben az EK Bizottság tárgyaló-asztalhoz ültette a világ legfejlettebb országainak csoportját (G24) a magyar-lengyel segélyakció kialakítására. Ennek eredményeként indult útjára a közép- és kelet-európai politikai és gazdasági reformfolyamatot segítő EK-segélyakció, a Phare-program (Pologne, Hongrie – Aide à la Reconstruction Économique).

1989 novemberében Brüsszelben a Miniszterek Tanácsa – összhangban a Phare-program ajánlásaival – határozatot hozott arról, hogy (a korábbi kétoldalú szerződésben jelzett 1995 helyett) a közösség már 1990. január 1-jén megszünteti a magyar árukkal szembeni különleges vámokat.

Az 1990. évi rendszerváltozás után a szabadon választott magyar Országgyűlés valamennyi pártja egyetértett abban, hogy a magyar politika prioritása – a demokrácia, a piacgazdaság és a jogállam kiépítése mellett – az Európai Közösségekhez való csatlakozás.

Brüsszelben aláírták az EK által Magyarországnak nyújtott 1 milliárd dolláros struktúraváltást áthidaló kölcsön okmányait. Az egymilliárdos hitelcsomag első része, 430 millió dollár 1990. április közepén jutott el a Magyar Nemzeti Bankhoz.

Az EK diplomáciai képviselete 1990-ben nyílt meg Budapesten, és aktív szerepet játszott a csatlakozásra való felkészülésben.

1990. június 25–26-i dublini EU-csúcson a tizenkettek tárgyalások megkezdését indítványozták a kelet- és közép-európai országokkal egy „új típusú kapcsolat” kialakításáról.

1990. július 16–18-án Antall József magyar miniszterelnök Brüsszelben első külföldi útjainak egyikén találkozott Jacques Delors-ral, a Bizottság elnökével, és átadta neki a kétoldalú kapcsolatokra vonatkozó magyar álláspontról szóló memorandumot, amely már tartalmazta Magyarország majdani belépési szándékát is.

A teljes jogú tagság előszobáját jelentő társulási szerződésről 1990 végén Brüsszelben tartották meg az első tárgyalási fordulót az Európai Közösségek és Magyarország között. Az egy éven át tartó tárgyalássorozat eredményeként a szerződés szövegébe bekerült a csatlakozásra vonatkozó magyar törekvés is.

Antall József 1991. december 16-án írta alá a társulási szerződést, amely végül 1994. február 1-jén lépett életbe. A közbeeső időszakban a kereskedelempolitikai részt felölelő ideiglenes megállapodás volt érvényben.

1993 júniusában a koppenhágai csúcstalálkozón a tagállamok első alkalommal nyilvánították ki, hogy a közép- és kelet-európai új demokráciák az Európai Unió tagjai lehetnek, amennyiben teljesítik a (politikai, gazdasági és jogharmonizációs) „koppenhágai kritériumokat”.

1994. április 1-jén Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter Athénban adta át Magyarország hivatalos EU-tagsági kérelmét. Ennek hatására az Európai Tanács 1994. júniusi korfui értekezlete megbízta a Bizottságot egy olyan stratégia kidolgozásával, amely előkészíti a közép- és kelet-európai országokat a csatlakozásra.

Az 1995. decemberi madridi EU-csúcson az addigra tizenöt tagúra bővült unió vezetői felkérték a Bizottságot, hogy az 1996-ban kezdődő kormányközi értekezlet befejezését követően a „lehető leghamarabb”, terjessze be hivatalos országértékelő jelentéseit a tagságra jelentkező kelet-európai társult államokról, és az értekezlet után nyújtson be átfogó jelentést a leendő bővítés várható következményeiről, különös tekintettel annak pénzügyi vonzataira.

1996 áprilisában átadták a felvételét kérő tíz közép- és kelet-európai országnak a Bizottság által összeállított kérdőívet. A részben erre adott válaszok, részben más információk alapján kidolgozott országvéleményben („avis”) 1997 júliusában a Bizottság Magyarországot alkalmasnak ítélte a csatlakozási tárgyalásokra. Javasolta, hogy a tárgyalásokat másik öt országgal együtt kezdjék meg.

A Tanács 1997 őszén hosszas vitát folytatott a Bizottság javaslatairól, majd az Európai Tanács luxembourgi ülése 1997 decemberében a bizottsági ajánlások némileg módosított elfogadása mellett döntött. Ennek értelmében a csatlakozási tárgyalásokat hat országgal: Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával kellett megkezdeni, de a másik hat tagjelöltet is bevonták a csatlakozási folyamatba, és velük így a „csatlakozási tárgyalásokat előkészítő konzultációkat” kezdtek.

A tárgyalások 1998. április 26-án kezdődtek meg a hatokkal, magyar részről Martonyi János külügyminiszter és Juhász Endre főtárgyaló vezetésével. Az úgynevezett „screening”, az uniós joganyag ismertetése és a kétoldalú „joganyag-összevetés” után a tárgyalásokat harminc fejezetre osztották. Ebből hármat Magyarország még az első évben ideiglenesen lezárt.

1999-ben a csatlakozási tárgyalások a tagjelöltek által tervezett ütemnél lassabban folytak, s ezzel párhuzamosan egyre több vita keletkezett a tagországok között a bővítés pénzügyi vonzatairól. Az EU állam-, illetve kormányfői Berlinben – több mint egy éves vita után – elfogadták az EU 2000-2006-os időszakra szóló pénzügyi tervét, amely első alkalommal különített el pénzügyi forrásokat a várható bővítésre – összesen 58 milliárd eurót.

Magyarország 2000 nyaráig valamennyi csatlakozási fejezetet megnyitotta, beleértve a legkényesebb pénzügyi kérdéseket is. A csatlakozási folyamat – az időközben az úgynevezett helsinki hatokkal (Málta, Bulgária, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia) is megkezdett tárgyalások miatt is – lelassult. 2000. november 7-én az Európai Bizottság, a szokásos őszi országértékelés mellett új bővítési stratégiai dokumentumot tett közzé, amelyben a folyamat felgyorsítása érdekében három szakaszból álló tárgyalási menetrendet fogadott el. Végül az Európai Tanács 2001. júniusi göteborgi ülése mondta ki először, hogy a kellőképpen felkészült tagjelöltek 2002 végéig befejezhetik a csatlakozási tárgyalásokat, fél évvel később, a laekeni csúcson pedig meg is nevezték ezen országokat.

Az első körben csatlakozó tíz új országgal a tárgyalások a 2002. decemberi koppenhágai csúcstalálkozón zárultak le, amikor véglegesítették azokat a nyitott költségvetési vonzatú megállapodásokat, amelyek a legnagyobb vitákat okozták a tagállamok és a tagjelöltek között. A „Koppenhágától Koppenhágáig” jelszó végül sikeresnek bizonyult, mivel az Európai Tanács december 12–13-i koppenhágai ülésén a tagfelvételi tárgyalások sikeresen befejeződtek.

2003. április 12-én Magyarországon népszavazást tartottak az EU-tagságról, amelyen a résztvevők 83,76 százaléka igent mondott az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Az Országgyűlés ratifikálta a népszavazás eredményét, majd a 2003. április 16-i athéni csúcsértekezleten Medgyessy Péter miniszterelnök a kilenc másik csatlakozó ország vezetőjével együtt aláírta a csatlakozási szerződést.

Magyarország 2004. május 1-jén lett az Európai Unió tagja, majd szerződéses kötelezettségének eleget téve – kilenc másik új tagállammal egyetemben – 2007. december 21-én csatlakozott a személyek valódi mozgásszabadságát biztosító schengeni térséghez (a repülőtéri határellenőrzés csak 2008. március 30-tól szűnt meg).

A teljes jogú tagság kiteljesedésének következő állomása az EU-ba 2004-ben felvett tagállamok munkavállalóival szemben a régi tagállamok többségében bevezetett átmeneti korlátozó intézkedések megszüntetése volt, utolsóként Ausztriában és Németországban, hét évvel az érintett országok – köztük Magyarország – csatlakozása után.

A belépéskor Magyarország vállalta a közös valuta, az euró bevezetését is, ennek feltételeit azonban egyelőre nem teljesíti; Orbán Viktor miniszterelnök szerint 2020 előtt nem is valószínű a csatlakozás az euróövezethez.

Az EU felzárkóztatási politikájának köszönhetően Magyarország a 2007. és 2013. közötti költségvetési időszakban 25,7 milliárd euró közösségi kohéziós forrást használhat fel.

Szlovénia és Csehország után az új tagállamok közül harmadikként 2011. január 1-től Magyarország látta el az EU Tanácsának soros féléves elnökségét. Ez a szerepkör méltán tekinthető az intézményes integráció betetőzésének. Magyarország olyan új tudásokra és tapasztalatokra tett szert az EU belső érdekharmonizációs és döntéshozatali mechanizmusairól, amelyeket addig „egyszerű” tagállamként nem sajátíthatott el. Ezek és az elnökség által elért, a partnerek által is elismert eredmények nagyban javíthatják Magyarország későbbi érdekérvényesítő képességét az uniós intézményrendszerben.